2020-10-20

Visszatérők: 2. Fejezet – Igazság, szépség, szabadság, szerelem

 2019. augusztus 18. (vasárnap)

New York


Fahéj és benzingőz illatú, meleg vasárnapi szellő libbentette meg a könnyed anyagú függönyöket.

Ray nagyot nyújtózott, ahogy a szomszédos emeletes ház ablakain megcsillanó nap fénye simogatóan csalogatta édes álmaiból a valóságba. Megszokásból az ágy másik felére nyújtotta erős karját, de meglepetten vette észre, hogy a takaró, a lepedő, a párna már rég kihűlt. Cserébe viszont finom illatok hívogatták a konyha felől. Békésen elmosolyodott, aztán erőt vett magán és búcsút intett a kényelmes ágynak.

Magára kapott egy könnyed otthoni öltözéket és hangtalanul kotorászni kezdett éjjeliszekrényében, azon belül is a legalsó fiók egy nagyon eldugott sarkában. Vállalkozása nem bizonyult embert próbáló feladatnak: hamar megtalálta a borítékot, melyben két keménypapíros brosúra és egy-egy színházjegy lapult szép rendben. Még utoljára szemügyre vette őket, hogy minden stimmel-e, aztán háta mögé rejtette és elindult az illatok forráshelyére: a konyhába. Ahogy közeledett, gyomra egyre hevesebb korgással igyekezett tudtára adni, hogy valójában mennyire éhes.

– Tán csak nem kidobott az ágy? – mosolygott Emily, miközben a serpenyőben sercegő omlettre koncentrált. – Boldog évfordulót! – mondta vidáman, s örömteli hangulata ragyogó fények képében öltött testet szemeiben.

– Neked is, szerelmem! – A férfit meglepte, hogy kedvese teljes harci díszben állt már így kora reggel –  vagyis... fél tizenegykor –, ugyanakkor széles mosoly húzódott ajkaira és szívét bensőséges öröm járta át a jeles nap alkalmából.

Váltottak egy gyors, ám gyengéd és szeretetteljes reggeli első csókot. A nő illata olyan volt, akár egy csokor friss tavaszi virágé: üdesége betöltötte a kicsiny, de otthonos konyhát és frissességet hozott a nyomottan túlzsúfolt városi mindennapokba.

A férfi töltött magának egy bögre kávét. Jó ideje készen lehetett már, újra kellett melegítenie a mikróban, de nem bánta, mert így a zajban észrevétlenül el tudta rejteni a borítékot az asztalterítő alá. A rádióban Whitney Houston Higher Love című száma szólt, Kygo feldolgozásában, amire Emily ritmusra lépett jobbra-balra, belevíve némi vállmozgást is. Lófarokba fogott aranyló, göndör haja ütemre libbent utána, akárcsak vállvillantós fodros blúzának lenge anyaga. Tüneményes látvány volt, csak úgy sugárzott belőle a boldogság!

Miután Ray lehörpintette az utolsó korty kávéját is, szinte egyből érezte, hogy gondolatai pezsgő élénkülésbe kezdenek. Megterített, mialatt kedvese végzett a reggeli elkészítésével és a férfi tányérjára csúsztatta a sajtos-sonkás omlettet, aztán magának is tálalt egy másikat. Abban a pillanatban a kenyérpirító csilingelő hangon jelezte a kenyerek kipattanását.

A legtöbb reggelük hasonlóan indult, a mai azonban különleges volt. Meghitt és megismételhetetlen, s átjárta valamilyen megmagyarázhatatlan varázs, mely két ember kölcsönös kötődéséből, szeretetéből fakad.

– Jó étvágyat! – mondták egyszerre és neki is láttak a még ínycsiklandóan gőzölgő ételnek.

Az ízek – még eme egyszerű reggeli esetében is – harmonikus táncot jártak a szájukban. Ray roppanós, friss és lédús paradicsommal koronázta meg az omlettet, ami pont olyan lágy volt, ahogyan az a nagy könyvben elő van írva.

Meleg, hálás pillantása a kicsiny asztal másik végénél ülő Emilyre siklott. A nő vidám tekintetével épp a fényes, színekben gazdag utcában gyönyörködött a konyha ablakán át. Mosolyogva elmélázott az embereken, akik könnyedén korzóztak a napfényben. A legtöbb család vasárnaponként programokat szervezett, s ilyenkor látványosan megindultak a járókelők a főbb kikapcsolódási pontok felé, úgy mint az utca végén lévő bowling- és szabadidő klubba, vagy a magas házak által közrezárt zöld, modern játszótérre.

Család – ízlelgette magában a szót, s gondolataiból csak akkor tért vissza a jelenbe, mikor puha kézfején megérezte párja bőrkeményedéses, de gyengéd érintését. Pilláit Rayre emelte, s tündöklő tengerkék tekintete egybefonódott a férfi mély erdő-zöldjével.

– Mi ez a kitörő jókedv? – kérdezte a kedvesen mély orgánum.

– Nem tudom, egyszerűen csak jól érzem magam – vont vállat Emily szórakozottan, de Ray átlátott rajta. Mintha a nő készült volna valamire, azonban ráhagyta, hiszen magának is megvoltak a saját kis titkai, melyekre nem akart még fényt deríteni... 

Mindketten érezték, hogy a mai nap nem csak róluk, de a meglepetésekről is szól.

– Ha te mondod… – Békésen, ámbár hitetlenül elmosolyodott, aztán témát váltott. – Mit csináljunk ma?

– Nos, kezdetnek rendbe kell vágni a konyhát. Lola hamarosan áthozza Buckot.

Lola, a cserfes kis tini szomszéd. Másnap hajnalban last minute nyaralásra indultak a családjával Egyiptomba, így egy hétig nem volt otthon senki, aki vigyázott volna a huskyjukra, Buckra. Emily rendes szomszéd lévén bevállalta, viszont egyiküknek sem voltak még tapasztalatai egy ekkora állattal a lakásban.

– El is felejtettem… – mormogta Ray alig hallhatóan, és átfutott az agyán, hogy talán ez áthúzza a ma esti terveit. – Jól meggondoltuk mi ezt?

– Nos, akár igen, akár nem, már megígértem, nem mondhatjuk vissza – válaszolt szórakozottan Emily, aki egyébként tagadhatatlanul örült a helyzetnek. – Csak egy hét. Simán megoldjuk – kacsintott.

– Ebben biztos vagyok. Csak most azon tanakodom, hogy a bébiszitterek ma estére hívjanak másik felvigyázót, vagy egyedül is itthon hagyhatjuk? – A férfi túlzott, színpadiasan elgondolkodó gesztusokat vett fel, melyekkel megmosolyogtatta Emilyt és felkeltette a kíváncsiságát.

– Tudtam! Tudtam, hogy tervezel valamit! – nevetett csilingelő hangján a fiatal nő.

– Mit gondolsz, ez belefér, vagy mondjuk le? – Ray lassú, de határozott mozdulatokkal leleplezte a borítékot és gyengéden Emily kezébe adta, aztán csak mosolyogva várta a hatást.

A fiatal nő izgalomtól és kíváncsiságtól remegő ujjakkal óvatosan előhúzta a brosúrákat, s meglepetésében szája elé kapta kezét.

Moulin Rouge! – suttogta remegő hangon.

Igazság, szépség, szabadság, szerelem… – tette hozzá Ray az alcímet halk átéléssel és egy kacsintással. Tudta, hogy a darab sokat jelent kedvesének, mert a film egyike volt az elsőknek, amit együtt néztek meg, mégis oly izgatottan várta a reakciót, mint mikor egy kisgyerek először lát pillangót előbújni a bábjából. – Na, mit szólsz? – érkezett végül a kérdés.

– Ez csodálatos! – ujjongott Emily. – Ma este?

– Igen, de úgy készülj, hogy vacsorázni is megyünk. – Ray kedvesen megsimogatta szíve hölgyének bársonypuha arcát, Emily pedig nem válaszolt ugyan, de szemeiben hála ragyogott és mély érzelmek, ezek pedig beszéltek helyette eleget. Őszintén.

Nem is igazán tudták már idejét, mikor mozdultak ki utoljára kettesben valamerre. Az utóbbi időben Ray bevállalt annyi túlórát és plusz csoportokat, amennyit csak tudott, Emily pedig gyakran késő estig a lakberendezési stúdióban dolgozott, vagy napközben sok időt töltött kint terepen a megrendelőknél, így a sok papírmunka későbbre maradt az irodájában. Viszont mindketten boldogok voltak, mert úgy érezték, végre jól alakulnak a dolgaik és egyre közelebb kerülnek céljaik megvalósításához.

A reggeli befejeztével Emily felállt, hogy összeszedje a mosatlant.

Ray épp betolta a saját székét és felállt, hogy segítsen, mikor csengettek.

– Kinyitom – ajánlkozott, Emily pedig beleegyezően bólintott.

A férfi nem lepődött meg, hogy az ajtó túloldalán Lola néz vissza rá, azon viszont annál inkább, hogy a kislány jókora pakkal volt felmálházva. A hat kilós kiszerelésű száraz kutyatáp majd' elborította, s ennek tetején még igyekezett megtartani az állával három kisebb konzerv kutyaeledelt, miközben Buck már körbetekerte gazdájának lábait a pórázzal.

– Biztos, hogy nem egy évre hagyjátok el az országot? – Ray felvonta szemöldökét, és átvette Lolától a nehéz dolgokat, majd beinvitálta a lakásukba.

– Fhuhh! – szusszant fel a lány. – Egészen biztos. Az kéne még! Nem lenne az a kutyakaja mennyiség, amit át tudnék hordani... – forgatta szemeit, miközben megtörölte homlokát. – Emily?

– Valószínűleg mindjárt itt lesz.

– Jó, addig kifújom magam, hogy aztán el tudjam hadarni az instrukciókat. Nem baj, ha elengedem? – kérdezte Buckra mutatva, aki eközben már megint körbetekerte Lola lábát.

– Nem, dehogy!

Buckról lekerült a póráz, s ő azon nyomban felfedező útra indult a nappaliban, mindent többször is körbeszimatolva.

– Nyugi, szobatiszta. Ahh, Emily! – kiáltott fel boldogan az afroamerikai kis csaj, ahogy meglátta az aranyfürtös fiatal hölgyet.

– Szia, Lola! Úr Isten, Buck már megint nagyot nőtt! – kacagott, Lola viszont erre csak vállat vont.

– Állandóan zabálna… – tette hozzá csak úgy mellékesen, szemforgatva. – Na jó, most, hogy itt vagytok mind a ketten, beavatlak titeket a dolgokba. Szóval, ahogy azt már mondtam Raynek, Buck szobatiszta, a dolgait sétáláskor szokta elintézni, ezért fontos, hogy mindig legyen rajta a hámja, ha elviszitek, mert enélkül nem megy neki... Ne kérdezzétek, én sem értem. – Legyintett, aztán ledobta hátáról a nehéz hátizsákot, és kinyitotta. Serényen kotorászni kezdett benne. – Írtam egy listát. Rajta van, hogy mikor mennyi kaját szokott kapni. Ne hagyjátok légyszi', hogy ennél többet kunyeráljon! Tudom, nagyon szépen tud nézni azokkal a kiskutya szemekkel, de tényleg nem szabad neki. Fontos, hogy mindig legyen elől valamilyen játéka. Ez csipog – elővett egy labdát –, ezek meg nem. A labdával a parkban szoktunk játszani, a csont alakút szerintem tegyétek ki valahova, ahol mindig eléri, mikor itthon van, és akkor jó eséllyel nem a bútorokat fogja rágni. Van még itt néhány kutyakonzerv. Meg jutalomfalat. Van néhány vezényszó, amit ismer, legfeljebb kétnaponta nem árt elgyakorolni vele, mert makacs és hajlandó elfelejteni őket. Ja, és igen! Nem szereti, de ha utcán sétáltok vele, akkor tegyetek rá szájkosarat, mert utálja azokat az embereket, akiket nem ismer és nem lát körülöttük más kutyát, és olyankor kicsit ingerlékeny tud lenni. Vagy néha ok nélkül is… – Mintha elmerengett volna egy emlékképen, de aztán megrázta a fejét és folytatta. – De amúgy a kutyafuttatóban már ismer mindenkit és jól kijön velük, szóval ettől nem kell aggódni. Lássuk csak, mi van még... – Elgondolkozva dörzsölgette az állát. – Ne engedjétek meg neki, hogy felugráljon kanapéra, ágyra, és a többi, baromi nehéz volt leszoktatni róla. – Egy pillanatra megállt, majd összecsapta apró tenyereit. – Azt hiszem, ez minden. Naponta legalább egyszer biztos meg fogom nézni a Messengeremet, tehát ha gond van, írjatok nyugodtan. Most megyek – átnyújtotta Raynek a listát –, még be kell pakolnom. Már egyszer elkezdtem, de Buck kiszedte a cuccaim, szóval... Bolond kutyagyerek! – intézte ezt már a husky felé, akit búcsúzóul alaposan meggyömöszölt. – Jó legyél ám! Nem akarok szégyenben maradni és rosszat hallani rólad...

Miután felállt, kitárta karjait.

– Hiányozni fogtok!

– Te is nekünk! – Először Emily ölelte át, majd Ray is.

– Érezzétek jól magatokat! – mosolygott rá a férfi, a kislány pedig biccentett.

– Köszi. Majd hozok szuvenírt!

– Ugyan, ne költsd el ránk a zsebpénzed! – Emily megsimogatta Lola sűrű, göndör haját, mire ő csak legyintett.

– Ti vagytok a világ legjobb szomszédai, nehogy már ennyit ne engedjek meg magamnak! – kuncogott, s átlépte a küszöböt.

– Küldj majd képeket! – szólt utána Emy.

– Mindenképpen! – kacsintott a kis szomszéduk, s Ray együtt nézte Emilyvel, ahogy a kislány vidáman átszökdel élénk-citromsárga ruhájában a lakásuk ajtajához, majd eltűnik mögötte.


***


A motor búgó hangja alábbhagyott, és a metálszürke Taurus fényszórói elsötétültek a csendes parkolóban. Két hónap nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy ennyi idő lendülete kisöpörje az új autó illatot belőle, de Rayt ez egyáltalán nem nyugtalanította, sőt büszkén lélegezte be a semmihez sem hasonlítható aromát.

– Drágám… – fordult Emily felé, aki épp a napellenző tükrében ellenőrizte a sminkjét. – Te mindig gyönyörű vagy.

Emily lágyan elmosolyodott, s talán még egy kis pír is szökött az arcára, de nem válaszolt, ellenben felhajtotta a napellenzőt.

– Várj! – mondta Ray széles vigyorral a száján és sietősen kipattant az autóból, hogy azt megkerülve ajtót nyithasson kedvesének.

– Maga egy úriember! – kuncogott Emily, s még egy színpadias pukedlit is megejtett. Elegáns sifon ruhája kellemesen suhogott a mozdulatra. Színátmenetes, finom nüanszai a mélységes óceán vad kékjétől kezdve a nyári égbolt tündöklő,  vidám világoskékjéig  terjedtek megannyi pompás árnyalatban. Szőke, hullámos haja lazán omlott vállaira, melyek közül csak egyiket fedte a ruha anyaga. Úgy tetszett, mintha egy valóságos görög istennő lépett volna az Al Hirschfeld Theatre utcájára.

Ray – aki méltó párja volt mind szívében, mind megjelenésében a hölgynek – büszkén konstatálta magában, hogy Emily több, mint gyönyörű, vagy csodálatos. Az ő szemében ő volt a nő, az egyetlen, tökéletes .

A színház már kívülről, első ránézésre is sugallta a Moulin Rouge! lüktető, szabadszellemű hangulatát: a bejárat felett óriási neon betűkkel díszelgett a darab címe, s az ódon, külső téglafal is tükrözte a francia szórakozóhely bohém légkörét.

Egymásba karolva léptek be a tágas belső térbe, mely szinte ordító ellentétet mutatott a színház külcsínjével szemben. Az épület innen nézve dicső fényben úszott és kellemes eleganciát hordozott magában: falai meleg színeket árasztottak, s boltívek tették izgalmasabbá őket.

Odabent színes és sokféle tömeg hömpölygött: egyaránt megfordult itt az utca kulturálódni vágyó átlagembere, a tehetősebb réteg, s a turisták sem voltak szokatlanok. Életteli, izgatott, vidáman morajló sokaság.

A mellékelt ábra azt mutatta, hogy szinte teltházzal fog menni ez az előadás is, de a jegykezelés és a nézők helyükre kísérése gyorsan zajlott. Emily még izgatottabbá vált, mikor útjukat nem a földszinti nézőtér felé, hanem az emeletre vették.

– Leghátsó sor? – kérdezte meglepődve, de Ray csitította.

– Meglepetés… Szerintem tetszeni fog neked. – Jól sejtette.

Emily csak épp, hogy nem hatódott könnyekig, mikor a kísérő az első sor középső székeihez vezette őket. Innen nyílt a legjobb kilátás a színpadra. Még az is tisztán észrevehető volt, ha a nagyfüggöny meglibbent.

Mindketten helyet foglaltak a bordó, puha, párnázott székeken. Pont olyan kényelmeseknek bizonyultak, mint amennyire előkelően is festettek. Kezeiket összekulcsolták a karfán és izgatottan várták az előadás kezdetét.

Azonban mintha Ray a szeme sarkából észrevett volna valamit. Valamit, ami ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét. Pontosabban valakit.

Biztosra merte venni, hogy azelőtt sosem látta még a nőt, aki a jobb oldali páholy szélén foglalt helyet, mégis érzett valamit, ha rápillantott. A vérvörös ruhájú előkelőség úgy ült székében, mint egy ugrásra kész, kimért, veszedelmes tigris. Megvolt a maga bája, ó, de még mennyire! Ugyanakkor pillantása tekintélyt parancsolóan és ridegen villódzott. Gesztenyebarna, szőke ombréban végződő hullámos haját félig feltűzve hordta, vörös ajkai tüzesnek láttatták, de szíve fagyos volt, akár a tundra.

Idősebb, vagyonos férfiak koszorúja vette körül, mely látszólag nem foglalkoztatta, de néha, ha szükségesnek látta, kényszerből magára erőltetett egy mosolyt.

Ray észre sem vette, hogy a sorok megteltek, csak akkor, mikor a nézőtér elsötétült és a titokzatos asszonyt körbeölelte a jótékony félhomály.

– Kezdődik! – suttogta izgatottan Emily, Ray pedig gyengéd csókot lehelt a fiatal hölgy halántékára, s titkon örült neki, hogy kedvese mindig jó kedélyű és melegszívű.


Káprázatos, humoros, színes, szenvedélyes, bohém Moulin Rouge!. Milliónyi jelzővel lehetett volna illetni ezt a darabot, csak azzal nem, hogy unalmas lenne. Óriási kavargó forgatag, melyben mégis minden összhangban van: az egymásba olvasztott zenék, a színészek, a fények, a színpad. Érzelmek, melyek magukkal sodorják és pár órára felkavarják a nézőket, hogy aztán a végén útjukra bocsátva őket, még napokig elsöprő legyen az élmény.


Az előadás végén Emily nehezen tudta visszatartani könnyeit. Szívének minden érzése sokkal viharosabban zúdult rá, mint bármikor máskor, s tudta jól az okát. Úgy gondolta, biztos azért történik mindez, mert ő már nemcsak saját maga, de egy másik emberi lény helyett is érez. Együtt dobban szíve és együtt zúg vére ereiben egy másik élettel.

Remegő kézzel nyitotta ki a mosdó ajtaját és elborzadva nézett farkasszemet a tükörképével. Mindig is utálta a sminket és ezen az estén is vacillált, hogy magára öltse-e, de – mivel arca mondhatni átlagos volt, s szépsége egy részben belső kisugárzásából fakadt – úgy döntött, a ma estének megadja a módját. Már megbánta.

Az előadás keltette érzések ott éktelenkedtek elmaszatolódott, fekete patakok képében rózsás arcain.

Hogy voltam képes idáig eljönni így? – gondolta magában elhűlve, de megfogadta, hogy nem fog foglalkozni azzal, mit gondolnak mások.

– Az áldott állapot gyakran kifacsarja az embert és egy érzelgős kis masszává gyúrja… – hallotta maga mellől a nem épp szívélyes, de mégsem támadó jellegű megjegyzést. Csak akkor vette észre a két lépéssel távolabb álló nőt a sarokban, aki épp magabiztosan emelte ki telt ajkait rózsa-vörös rúzsával. – Zsebkendőt?

Emily elbizonytalanodott. Nem értette, hogyan hibázhatott rá valaki ennyire az állapotára, mikor az még nem is látszott rajta. – Igen, köszönöm – nyögte ki végül, s félszegen elfogadta a puha papírzsebkendőt, amit a magas, vörös ruhás nő feléje nyújtott. Tökéletes manikűrje láttán Emily öntudatlanul is behúzta saját, természetes körmű ujjait.

Nem igazán tudta hova tenni az idegent. Sok nő érkezett és távozott a mosdóba egymást váltva, de a gesztenyebarna, szőke ombrés hölgy személyisége megtöltötte a teret és megdermesztette az időt.

– Talán tapasztalat? – kérdezett végül vissza, miközben már azon ügyködött, hogy a lehető legjobban tüntesse el a makacs pacákat.

– Jajj, dehogy is! – Az idegen egy legyintés kíséretében felnevetett, majd kissé oldalt fordult a tükörnek és kacéran megigazította melleit, végül elsimította a gyűrődéseket vörös, csillogó ruháján, mely tökéletesen illeszkedett szikár, mégis karcsú és nőies vonalaihoz. – Ha valamit, akkor azt tudom a gyerekekről, hogy nem nekem találták ki őket. De ha magára nézek… – rátenyerelt a mosdót magába foglaló márvány mintás lapra és végigmérte Emilyt – abban is biztos vagyok, hogy jó anya lesz. – Különös nő volt, különös őszinteséggel és még különösebb stílussal. Emy úgy érezte, azzal a típusú emberrel áll szemben, akitől még a tűznél is jobban tartana, de szavai mégis egy kis nyugalmat csempésztek lelkébe.

– Köszönöm – válaszolta halkan.

– A férje szerencsés fickó.

– Nem a férjem.

– Hát, akkor majd lesz – úgy elvigyorodott, mint aki biztos a megérzéseiben. – Örültem a beszélgetésnek – kacsintott, és egyszerűen, de gyorsan, mégis érzékien kisurrant az épp csukódó ajtó résén.

Emily megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanakkor még mindig nem tudta legyűrni csodálkozását.

Összeszedte magát, s miután elfogadhatónak vélte ábrázatát, elindult, hogy megkeresse Rayt.


***


Evőeszközök halk csilingelése és zongorajáték lágyan lüktető, kedves dallama töltötte meg az ízléses éttermet – a város egyik legjobbját. Az illatok már az ajtóban finoman hívogattak: ínycsiklandó krémlevesek, különleges mártások, édes, lágyan olvadó belsejű brownie és narancsos kacsa illata szállt – meg minden másé is, amitől az ember szájában azonnal összefut a nyál. Egy csipetnyi Európa minden tájáról, két kanál Olaszország és egy leheletnyi toszkán nyár.

A hófehér abroszon katonás rendben sorakoztak az evőeszközök, s ezt a komolyságot egy kedves kis asztaldísz lazította meg. Kellemes, romantikus hangulat járta át a helyet, mely igen nagy népszerűségnek örvendett, így most sem volt szabad asztaluk. Ennek ellenére meghitt és bensőséges érzés ült Emily lelkébe. Ámulva csodálta a formákat, színeket, s arról ábrándozott, hogy megfesti őket.

Ray pedig pontosan ismerte ezt a pillantást.

– Úgy érzem, egy új festmény lesz hamarosan készülőben… – Mosolyogva fürkészte kedvese arcát.

– Kár lenne megörökítetlenül hagyni ezt az érzést. Bár nem hiszem, hogy a tehetségem felérne hozzá. – Szerény mozdulattal a füle mögé tűrte egy aranyló tincsét.

– Én nem kételkedem benned. – Ray kissé remegő ujjakkal forgatta poharát. Halántékán lassan gyöngyözött egy verejtékcsepp, s egyáltalán nem érzett éhséget, mert gyomrát is megtöltötte egy érzés: izgatottság. Sosem volt szívbajos, de most csak nehezen tudott megálljt parancsolni a remegésnek és lenyelni a torkában lévő, fojtogató gombócot. A szíve azonban továbbra is képtelen volt lassítani.

Érezte minden csontjában, minden porcikájában, hogy ez az a pillanat, amit nem szalajthat el. Így hát észrevétlenül a zsebébe nyúlt, ahol a szív alakú ékszerdoboz rejlett, megköszörülte torkát, s egy óvatos mozdulattal féltérdre ereszkedett Emily előtt.

– És magunkban sem kételkedem. – Ahogy Ray felnézett kedvesére, szembetalálkozott döbbent tekintetével. Emily meglepetésében a szája elé kapta finom kezeit, s érezte, hogy sorban törnek elő meleg örömkönnyei. De nem szólt. Figyelmesen hallgatott. Meg akart jegyezni magának minden egyes szót, minden egyes mozdulatot, ezt a boldog pillanatot, hogy örökre az övé legyen. – Biztosan tudom, hogy mit akarok. Leélni veled az életem, szeretetben, boldogságban, akkor is ha néha nehéz időszak elé nézünk. Ott leszek melletted, ott leszek neked. Ha te is így akarod… – Ray tartott egy ezredmásodpercnyi szünetet, míg gyorsan átfürkészte az óceánkék szempárt, melyről boldogság és szeretet villant vissza rá. – Emily Warren… hozzám jönnél feleségül?

A válaszra nem kellett sokáig várnia, mégis egy örökkévalóságnak érezte. Mintha az idő megpattant volna, és képtelen lett volna rendesen folydogálni medrében. Feszült csend alakult ki az étterem ezen részén, de a zongora lágy dallama halkan utat talált benne.

– Igen! – hangzott a válasz, s minden kíváncsi jelenlévő egy emberként lélegzett fel Rayjel, aki hangos tapsolás és éljenzés közben gyengéden ráhúzta kedvese ujjára a jegygyűrűt.

Emily szinte alig tudta kivárni, míg szerelme felegyenesedik, egyből a karjaiba vetette magát.

– Várandós vagyok – suttogta még a pillanat hevében.

– Hogy mi? – Ray arcára meglepett, ám boldog vigyor kúszott, s kissé elhúzódott szerelmétől, hogy szemébe nézhessen, de továbbra is derekán tartotta kezeit. – Ez most komoly?

Emily válaszként magabiztosan bólogatott, majd szorosan átölelte a férfit.

A boldogság mámoros, bódító érzésétől csak nehezen fészkelte be magát a szavak értelme Ray tudatába, de végül elérte a felismerés.

Apa leszek. Család leszünk – gondolta ő is szinte könnyekig hatódva.

Mindketten úgy érezték, ez életük legszebb napja.


Visszatérők: 1. Fejezet – Hős köpeny nélkül

 2019. augusztus 16. (péntek)

New York


– Ez igen! – biccentett elismerően Danny, és felvette a kis vörös, szív alakú dobozkát az asztalról, hogy jobban szemügyre vehesse a benne rejtőző szépséget. – Mikor lesz a nagy alkalom? – kérdezte széles mosollyal.

– Holnapután lesz az évfordulónk. Szeretném emlékezetessé tenni – felelte Ray, miközben egy büszke mosoly terült el arcán. Ha hat évvel ezelőtt azt mondja neki valaki, hogy önként és dalolva fog egy nőt feleségül venni, még hülyének is nézte volna, de mióta megismerte Emilyt, bizonyos tekintetben száznyolcvan fokos fordulatot vett vele a világ.

– Átgondoltad? – Steve semmitmondó arckifejezéssel kortyolt a sörébe.

Pár hete találkozott utoljára a legjobb barátaival. Mint mindig, akkor is örömmel fogadták egymást, de mióta elmondta nekik, hogy lánykérésre készül, Steve meglehetősen furcsán viselkedett.

– Nem értelek... – Ivott ő is a söréből.

– Ilyen hamar végleg elkötelezni magad valaki mellett… – Megingatta szőke fejét és mutatóujjával feljebb tolta szögletes keretű szemüvegét.

– Ha nem jön be neki, még mindig meggondolhatja magát és elválhat bármikor. Majd én leszek az ügyvédje – viccelődött fekete bőrű barátjuk, Danny.

– Te kinek a pártján állsz? – vonta kérdőre Ray nevetve.

– Az drága mulatság – vetette oda keserűen Steve, az anyagiasság élő megtestesítője, a Wall Street falkájának tagja, reagálva Danny felvetésére. – Nézd, Ray. Huszonhat éves vagy, előtted az élet. Ma még szabad vagy, holnapután eljegyzed, házasság, aztán jön a gyerek, te meg észre se veszed és azon kapod magad, hogy az ilyen lazulós estéket felváltja majd az éjszakai pelus-csere, büfiztetés, meg egyéb ilyen finomságok. Tényleg ezt akarod?

– Ne már, Steve! – forgatta a szemeit. – Mi bajod van? Most komolyan. Emily?

– Nem. Semmi bajom Emilyvel…

– Hát akkor? – kérdezte Ray, de választ nem kapott, mert Steve telefonja csörögni kezdett. Pár szót váltott a vonal túlvégén lévővel, elég sürgősnek tűnt az ügy. Miután letette, intett volna a pincérnek, de Ray közbevágott. – Hagyd csak, én hívtalak meg titeket. – Legyintett, Steve pedig köszönetképpen, egy halvány mosoly kíséretében biccentett egyet.

– Ne haragudjatok. Mennem kell. Örültem a találkozásnak, majd beszélünk – hadarta és elsietett. Ray nem is nézett utána, ahogy barátja elhagyta a nyüzsgő bárt. Nem tudta, hogy a sör kesernyés ízét érezte-e még szájában, vagy a hangulatáét, amit Steve ott hagyott neki.

– Nehogy magadra vedd már! – veregette meg széles vállát Danny – Szerintem szimplán irigy. Bevallom, kicsit én is az vagyok – mosolygott, amivel kivívta Ray kérdő pillantását. – Emily csodás lány és nagyszerű párost alkottok. Szerencsés vagy. Steve-ből pedig meglátásom szerint csak a fásultság beszél. Egyre jobban be van savanyodva... Mondjuk, lehet én is ilyen lennék, ha minden hétköznap nyolc órában aktákat tologatnék és rajtunk kívül nem lenne senkim – elmélkedett az állát dörzsölve.

– Te is aktákat tologatsz napi nyolc órában… – Ray forgatta a szemeit.

– Legyen öt. A többiben a titkárnőmet és válófélben lévő nőket… – vigyorgott Danny, megvillantva hófehér fogsorát, mire barátja is elnevette magát.

Kicsit még maradtak beszélgetni. Szívesen töltötték az időt kedvenc bárjukban, ami a The Irish Exit nevet viselte. Az, hogy itt koptatták a kemény, autentikus fa székeket, asztalokat és időnként a bárpultot, egyidős Steve-vel való barátságukkal.

A bróker ugyanis Írországból származott, s bár a jobb megélhetés reményében költözött New Yorkba – ami mondhatni össze is jött neki –, nem titkolta, hogy nem igazán hajlandó szakítani a saját hagyományaival. Így hát aztán érkezése után nem sokkal kiválasztott egy neki tetsző ír pubot és hamarabb lett törzsvendég, minthogy megismerte volna Dannyt és Rayt a konditeremben. Nem is volt kérdés tehát, hogy hol találkozzanak az edzések után, hiszen abban a többiek is egyetértettek Steve-vel, hogy itt a legjobb a sör az egész környéken.

Péntek lévén rengeteg vendég tódult ide nem csak Manhattan városrészéből, de mondhatni egész New Yorkból. Olyannyira, hogy a tulaj ilyenkor kénytelen volt megnyitni az egyébként privát rendezvényekre fenntartott puccos hátsó szalont is, amiben elegáns vörös színek és bőrkanapék adták az alaphangulatot, míg az első bárban kopott fa bútorok repítették vissza a vendégeket térben és időben az 1800-as évek Dublinjába.

Elmaradhatatlan háttérzajként kacarászások és korsók egymásnak koccanásai töltötték be a helyet az igazi ír taverna zenék mellett – melyeket igaz, most nem élő zenészek játszottak, csak pendrive-ról szóltak.

Valahányszor itt jártak, Rayt már a kellemes hangulat önmagában is megmosolyogtatta és most sem hagyta, hogy Steve megnyilvánulásai beárnyékolják ezt. Jókedéllyel fogyasztották el az utolsó korty sörüket, s miután a korsók kiürültek, Ray rendezte a számlát, majd elhagyták a helyet.

– Jó éjt, haver! Aztán gondolok majd rád vasárnap. – Danny az épület előtt megállva egy kacsintás kíséretében nyújtotta jobbját, amit barátja el is fogadott és megrázta kezét.

– Köszönöm. Jó éjt!

Azzal elindultak, ki az egyik irányba, ki a másikba.

New York lámpafénnyel megvilágított, sötét félhomályba burkolózott utcái még nedvesek voltak az előző kis nyári zivatartól. A levegőben keveredett a benzingőz, az eső és a sarki hotdogostól érkező illat a sikátorok bűzlő, szemetes konténereiből áradó szagával.

Az egyik vizes padon egy hajléktalan üldögélt és kopott alumínium bögrével a kezében kéregetett. Koszos, rongyos ruhái teljesen rátapadtak az esővíztől átázva, az öreg pedig reménytelenül görnyedt előre. Jóval idősebbnek tűnt a koránál. Életének nagy gondjai ráncokkal barázdálták sovány arcát s megtörték egykoron talán élénk, csillogó tekintetét.

Ray még menet közben előhúzott tíz dollárt a tárcájából és az idős ember elé érve annak bögréjébe csúsztatta. Tudta ő is, hogy ugyan nem sok, de hátha segíthet vele valamit. Csak remélni merte, hogy az öreg nem alkoholra, vagy cigarettára fogja elkölteni.

– Áldjon meg az Isten! – hallotta a hálálkodó szavakat.

A fiatal férfi válaszul csak biccentett és tovább haladt.

Lassan éjjel negyed tizenkettőre járt. Igaz, másnap nem kellett korán kelnie, de szeretett volna minél több időt eltölteni kedvesével, Emilyvel a hétvégén.

Szinte már öt éve laktak együtt, de minden közös pillanatot úgy éltek meg, mintha csak az lenne számukra. Ezért is szeretett bele a lányba. Olyan volt, mint ő maga. Mindig a mában élt, a pillanatnak. Szerette és élvezte az életet annak minden szépségével és csúfságával együtt. Csupa vidámság és jóság volt. Valahányszor rá gondolt, még ennyi év után is mosolyra húzódott a szája.

Gondolatmenetéből egy rémült sikoly rángatta vissza a valóságba. Szégyen vagy nem, de először a vér is megfagyott benne.

– Segítség! Valaki segítsen! – A tömbházak csupasz, nedves téglafalai visszaverték a kétségbeesett női hangot.

– Kussolj, ribanc! – érces, hektikus férfihang sújtott le a feszült éjszaka zaklatott csendjébe.

Nem messze Raytől, egy szűk, sötét sikátorból szűrődtek ki a hangok. Első dolga volt előrántania a telefonját és tárcsázni a 911-et. Gyorsan bejelentette az esetet, a diszpécser szerint szerencsére egy járőr a közelben tartózkodott, így úton volt a segítség. Azonban nyugtalanította a tudat, hogy mi van, ha késő lesz, mire ideérnek…

Így hát – őrültségnek tűnt ugyan, de – félelmet megvetve lépett a sikátorba.

– Cs-cs-csak e-ennyi van nálam. – A megtámadott nő egy fal tövébe vonszolta magát a rideg betonon és reszketett, akár kétségbeesett tükörképe a sikátor egy sötét pocsolyájában. A vele szemben álló férfi fenyegetően tornyosult áldozata fölé, megragadta annak blúzát és megrángatta, majd újra a földre taszította, mindeközben fenyegető- és szitokszavak záporát zúdította a védtelenre.

Ray Jensent hatalmába kerítette az a rossz érzés, mikor az ember agyát ködbe vonja a düh, mégis igyekezett lenyugtatni magát, hogy cselekedeteit ne a harag vezérelje, sokkal inkább a férfiúi önérzet, ami nem hagyta elmenni egy ilyen eset mellett… Ami kérdés nélkül tettekre sarkallta, ha egy kiszolgáltatott nőnek segítségre volt szüksége a bajban.

– Hazug szuka! A magadfajtának még a bőre alatt is pénz van! – sziszegte a nő támadója, és már emelte kezét, hogy lecsaphasson, de addigra Ray észrevétlenül mögé lopózott.

Nem mondhatni, hogy kész tervvel állt volna elő minden eshetőségre, de azt az első pillanattól kezdve látta, hogy a támadó valami oknál fogva a saját súlypontjaival sem volt tisztában, így – bár nem becsülte le –, de nem számított egetverő küzdelemre. Ettől függetlenül persze óvatosnak kellett lennie, mert nem lehetett biztos benne, hogy nincs valamilyen fegyver a rabló zsebében...

A búzaszőke férfi egy egyszerű mozdulattal megragadta a rosszarcú támadó csuklóját és pólóját a nyakánál, majd egy célirányos lökéssel megindította a konténerek irányába. A rabló megbotlott és beverte fejét a kemény téglafalba, de nem eléggé ahhoz, hogy eszméletét veszítse. Azonban kissé megszédült, nehézkesen tápászkodott fel. A homlokán vékony vonalban felhasadt a bőr, kis patakokként csordogált le arcára a vére, haragos zihálással meredt ellenfelére. Ahogy felállt, bizonytalan támadóállást vett fel, de nem ment vele semmire. Ray akkor már tizennyolc éve foglalkozott karatéval és kick-boxszal, még úgy sem lehetett sok esélye a másik tagnak, hogy előrántott egy bicskát.

– Én nem próbálkoznék! Figyelj, beszéljük meg... – kezdte Ray a lehető legnyugodtabb hangon, ami a körülményekhez képest csak kitelt tőle, de süket fülekre talált. A nyeszlett alak megindult felé. Általában nem esett ínyére nála gyengébbekkel küzdeni, de nem volt más választása.

Erőteljes rúgása oldalról érte a sebhelyes arcú fejét, így a bicska kiesett annak kezéből, elvesztette egyensúlyát és térdre esett. Tenyereivel remegve próbált megtámaszkodni, de mielőtt nagyon megmozdulhatott volna, Ray messzire rúgta a szúrófegyvert, be a szemét közé. Egyik karját kirántotta a pasas alól és a hátához csavarta – a támadó arccal a földre hanyatlott –, majd ezt megismételte a másikkal is, miközben jobb térdével a pasas derekára nehezedett.

Már hallotta a sziréna hangját és látta villogni a fényeket. A rend éber őrei csikorgó gumikkal parkoltak le a sikátor előtt. A kis rohadék próbált mocorogni, de legyőzője erősen tartotta. Az egyik rendőr gyorsan Ray segítségére sietett és átvette a támadót, a másik pedig a fal mellé kucorodó nővel kezdett foglalkozni. Társa megbilincselte a jómadarat, ismertette jogait és a járőrautóhoz vezette. Ezalatt nagy lármát csapva befutottak a mentősök is.

– Maga jól van? – fordult Ray felé a rendőr, aki az előbb a nőnek próbált segíteni.

– Igen.

– Szép munka! De legközelebb inkább legyen óvatos és hagyja ránk az ilyesmit.

Ha rájuk hagytam volna, a tettesnek már rég hűlt helye lenne – gondolta magában Ray egy észrevétlen szemforgatás közepette, de nem elegyedett vitába, csak biccentett.

– Bár, ahogy elnézem magát, nincs mitől féltenem... – A rendőr gyorsan végigmérte az ereje teljében lévő vakmerő fiatalembert, aztán témát váltott. – Szabadna az adatait? A hölgy szeretne feljelentést tenni és valószínűleg tanúskodnia kell majd a bíróságon.

– Jól van, persze.

– Neve?

– Ray Jensen.

– Születési adatok?

– Kilencvenhárom, negyedik hó huszonkilenc... – Szép sorjában lediktálta neki minden adatát, miközben igyekezett leplezni türelmetlenségét. Végül a biztosúr alaposan kikérdezte arról, hogy mi történt, ő pedig pontosan elmondta neki a helyzetet.

A mentő ezalatt már rég elvitte a hölgyet a kórházba. Még csak a nevét sem tudta meg, vagy hogy ki ő, de biztos volt benne, hogy a közeljövőben a nő úgyis keresni fogja. Igazából más sem hiányzott neki, mint ez az ügy, de nyugtatta a tudat, hogy lehet, megmentett egy életet.

Hajnali fél egy után ért haza otthonába. Feltételezte, hogy Emily már alszik, ezért még arra is különös gondot fordított, hogy óvatosan illessze a kulcsot a zárba és nyissa az ajtót.

Ahogy a bejárati ajtón át belépett a tágas nappaliba, észrevette, hogy a TV fényei megfestik az amúgy is színes falakat. Emily összekuporodva szundikált a kanapén, de ahogy halkan megcsörrent párjának kulcscsomója, megébredt. Mélyet szusszant és lassan a férfira emelte álmos tekintetét.

– Mennyi az idő?

– Fél egy elmúlt, életem.

– Jól éreztétek magatokat? – ásította, mialatt Ray a fürdőszobába sietett, hogy megmossa kezét.

– Aha.

– Örülök. – Ray hallotta kedvese hangján, hogy elmosolyodik, aztán mintha villám csapott volna belé, Emily felpattant a kanapéról. – Hé! Nem adtál puszit! – Szórakozottan belépett a fürdőszobába, de amint meglátta szerelmét, el is képedt. – Úr Isten! Ray, te vérzel?!

– Mi? – A férfi követte Emily tekintetének útját és lepillantott a fehér pamut pólójára, amin itt-ott vércseppek éktelenkedtek. – Ohh! Ne aggódj, ez nem az én vérem.

De ez egy cseppet sem nyugtatta meg Emilyt és az aggodalomtól egyre hevesebben dobogó szívét.

– Mi történt? – kérdezte a fiatal nő ellentmondást nem tűrő pillantással jelezve, hogy nem kíváncsi semmiféle kertelésre, s Ray ezt egy mély sóhaj kíséretében tudomásul is vette.

– Hazafelé jöttem, mikor hallottam, hogy egy nőt épp megtámadnak a sikátorban. Nem hagyhattam csak úgy ott. – Úgy befürdött könyékig, mint egy sebészorvos, úgyhogy csak lopva pillantott kedvesére. A gondolattól is undorodott, hogy még rajta van annak a mocsoknak a vére. Nem mintha gyenge gyomrú lett volna, sokkal inkább csak azért, mert nem tartotta embernek, pláne nem férfinak azokat, akik nőket bántalmaznak.

– Jézusom, meghibbantál?! – Emily kifakadt, de kétségbeesett szavai mögött mégis szeretet állt. – És ha bajod esett volna? Tudom, hogy meg tudod védeni magad, de a hősködés nem a te feladatod! Rosszabbul is elsülhetett volna…

– Tudom, ne haragudj… – Ray mélyet sóhajtott. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy a szappan illata elfedi a verejték szagát. Úgy érezte, mintha egyúttal kicsit lemosná magáról a haragot és a keserűséget is. Sosem voltak nagy ábrándjai, mégis újfent csalódott az emberekben. – Igyekszem kimaradni az ilyesmiből, de most ennek a nőnek szüksége volt rám. – Miután leöblítette a habot és megtörölte kezeit a puha törölközőben, Emilyhez lépett, s angyalarcát lágyan fogta erős, de gyengéd kezei közé, hogy mélyen a lány szemeibe nézhessen. – Ha elmentem volna mellette, mintha mi se történne, most nem lenne nyugodt a lelkiismeretem. Ugye megérted?

– Persze... – mormogta egy pillanatnyi hezitálás után, mialatt remegő kézzel söpörte el göndör, szőke tincseit a homlokából. – Csak nagyon megijesztettél. – Mélyet sóhajtott, habozott feltenni a kérdést. – És aztán? – Emily leült a sarokkád peremére és továbbra is aggodalmas, de kíváncsi tekintettel fürkészte a férfit, miközben az sorban megszabadult ruháitól a történetmesélés közepette.

– Szerencsére a támadó nem volt a helyzet magaslatán. Hívtam a rendőröket, addig kicsit elbizonytalanítottam a csávót, aztán odaértek a járőrök és elvitték. Ennyi.

– Értem – válaszolta a fiatal nő, de Ray tisztán láthatta rajta, hogy kedvese még emészti a hallottakat. – Azt ne! – kapott észbe Emily, mielőtt a véres póló még a szennyes tartó kosárban landolhatott volna.

– Mit csináljunk vele?

– Legszívesebben kidobnám, vagy nem is tudom... – A lány nagyot sóhajtott. – Majd kifertőtlenítem, kimosom, és ha nem látszik meg rajta, szerintem adjuk oda egy rászorulónak.

– Vagy tartsuk meg a hőstettem emlékére? – kérdezte Ray incselkedve, s ahogy közelített szívének hölgyéhez, tenyereit megtámasztotta mellette a kádon.

– Ezt inkább csak őrizzük meg az emlékezetünkben, hogy legyen majd mit mesélni az utókornak. – A mondat végére, ahogy a férfi egyre közelebb került Emilyhez, a nő már szinte csak suttogott.

Egy pillanatra elmélyedtek egymás tekintetében, aztán Ray megszüntette a köztük lévő távolságot és lágy, de szenvedélyes csókot lehelt a lány rózsás, édes ajkaira. Emily ujjai puha érintéssel kúsztak fel a férfi erős karján át széles vállaira, majd gyengéden eltolta magától szerelmét.

– Megvárlak. – Egy könnyed, nőies mozdulattal felpattant a kádról, s kecses, ruganyos léptekkel indult el az ajtó felé, ám még mielőtt magára hagyta volna a tündöklő erdő-zöld szemek tulajdonosát, visszatekintett rá a válla fölött. Sokat sejtetően ajkába harapott és kacsintott, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Ray értette a célzást, úgyhogy sietett a tusolással.

Kibontotta varkocsba fogott hosszú, búzaszőke haját és a tükörbe pillantva elégedetten nyugtázta, hogy borostája pillanatnyilag nem igényelt különösebb gondoskodást: még talán két napig halaszthatta a szakállnyírást.

Ilyenkor, mikor a meleg víz érte a bőrét, ekkor ütközött ki rajta legjobban a fáradtság. Nyolc-kilenc edzést bőven meg lehetett érezni a nap végére még személyi edzőként, illetve csoportos instruktorként is. Végtére is ez volt a munkája, és ő szerette.

Felfrissülve szállt ki a zuhany alól. Gyorsan megtörölközött, aztán derekára csavarta a fürdőlepedőt és halk léptekkel közelített a hálószobához, amit félhomályosan világított meg egy kis lávalámpa.

Emily is készült: felvette a fehérneműjét, amit Ray a legjobban szeretett látni rajta. A férfi elégedett sóhajjal nyugtázta az elé táruló látványt, ahogy kedvesének finom domborulatait lágyan ölelték körbe a puha ágynemű tengerének hullámai. Lassan az ágy mellé lépdelt, Emily pedig felé nyújtotta karját, hogy erős kezét megfogva gyengéden lehúzhassa őt maga mellé.

Szavak nélkül is értették egymást. A nő lekapcsolta a lávalámpát, aztán lágy, forróbbnál forróbb csókok és érintések követték egymást, melyeknek csak ők voltak tudói, s a csendes augusztusi éj…